Amikor férjem csendesen kijelentette,hogy 11 évi házasság után elválik és elköltözik,azonnal a gyerekekre gondoltam.
A fiam 5,a lányom 4 éves volt.
Hogyan maradunk "egy család"?

Egyedülálló anyaként képes leszek-e megtartani az otthonunkat,megmutatni nekik azokat az értékeket,amelyekre szükségük lesz az életben?
Annyit tudtam csupán,hogy mindezt meg kell próbálnom.

Két évvel a válás után,anyák napján besétáltunk a templomba.        Az oltár két oldalán talicskákban gyönyörű cserepes virágok illatoztak. A mise alatt lelkészünk azt mondta,szerinte az anyaság az egyik legkeményebb munka az életben,ezért minden anya elismerést és jutalmat érdemel.

Arra kérte a gyerekeket,mindenki válasszon egy szép virágot,és szeretete,megbecsülése jeléül ajándékozza az édesanyjának.
A gyerekek komolyan vették a feladatot,az összes növényt szemügyre vették.

Már minden gyerek visszaért a helyére,és megajándékozta az édesanyját,de az én két csemetém még mindig válogatott.
Végül kiválasztottak egy növényt az egyik taliga mélyéből,és boldogan hozták.
Széles mosoly ült az arcukon,miközben büszkén végigmentek a folyosón,és átadták azt a virágot,amelyet anyák napjára,megbecsülésük és szeretetük jeleként kiválasztottak számomra.

Megdöbbenve bámultam a felém nyújtott mocskos,sérült kóróra.
A hosszas válogatás és tanakodás után sikerült a legkisebb,legbetegebb növényt kiválasztaniuk,még csak egy bimbó sem volt rajta.

Megelégedett arcukra nézve láttam,mennyire büszkék a döntésükre,ezért mosolyogva fogadtam el az ajándékot.
Később azonban meg kellett kérdeznem,hogy a sok szépséges növény közül miért éppen ezt akarták nekem adni.

- Mami,ez nézett úgy ki,mintha szüksége lenne rád - válaszolta a fiam meggyőződéssel.

Mindkettőjüket magamhoz öleltem,és büszke voltam,hogy ezt a növényt választották.