Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely.Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról és azt írják a nevek mellé....
Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és
mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett.
"Tényleg?" - hallatszott a suttogás...
"Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!"
"Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát.
A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
A 20 éves érettségi találkozón boldogan ölelték egymást az egykori diákok. Leültették a tanárnőt az asztalhoz, akinek mindannyian nagyon hálásak voltak a sok-sok évvel azelőtti feladatért.
Megtanulták a jó oldalról megközelíteni a dolgokat, a kihívásokat, a próbatételeket, na és főleg az embereket.
"Valamit szeretnénk mutatni" – mondta mosolyogva egy fiatal nő…
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet
nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amiket az osztálytársak írtak egymásról.Közben a többiek is elővették a listát és mindenki boldogan mutatta a tanárnőnek.
"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
osztálynak"
"Amint látja, mindannyian megőriztük!
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
"Mindig magamnál hordom" - mondta valaki és hozzátette:
"Meg vagyok győződve, hogy mindnyájunknak segített ez a lista a nehéz időszakokban.
Megtanultuk Öntől, hogy értékesek vagyunk és ennek tudatában nőttünk fel mindannyian.
A tanárnőnek könnyek szöktek a szemébe és elcsukló hangon csak annyit mondott:
„ Szeretlek Titeket „…
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig, amíg nem késő!
| < Előző | Következő > |
|---|